utopia

[justify][img_assist|nid=152|title=|desc=|link=none|align=left|width=100|height=87] Igaz, hogy nem is olyan régen járt itt, mondjuk akkor az életmű DVD-ét jött hypolni, de mégiscsak az A38-on sikerült elkapni. Ha már bécsben jár, ide is beugorhat, gondolták a szervezők és jól odatették magukat, olyannyira, hogy végül a koros absztrakt hip-hop jakuza a Zöld Pardonban kötött ki. Hát, abszolut a célközönséget célozták meg, efelől semmi kétségünk. A hely is tökéletes, hiszen a legnépszerűbb budapesti open stage-ről beszélünk, nemde?[/justify]

Már a megérkezés is rendhagyóra sikerül, s ez rányomja a bélyegét az egész hosszú hétvégére, mintha egy idegen dimenzióba kerültünk volna: a dolgok túl gyorsan történnek, vagy éppen ellenkezőleg, túl lassan múlik az idő. Sehova sem érünk oda időben, de amikor a zene testet ölt, mintha a visszafelé tekerné az óramutatókat. A tervezetthez képest mintegy másfél órás késéssel futunk be, már sötétedik, az ég aljára kirajzolódó színkavalkádot még a sztrádán sikerül elkapnunk. Debrecen csendes, akár egy kushadó kutya, elnyúlik, elterül.

[justify][discogs|q=artist/David+Bowie|format=imageonly] Akik figyelemmel kísérik a lemezmegjelenéseket, gyakran futnak bele olyan korongokba, amelyek mellett amúgy simán elmennének. Ennek több oka van: egyszerűen esélyük sincs, hogy levegyék a polcról – az itthoni lemezboltok többsége egyáltalán nem törekszik arra, hogy a kommersz dolgokon kívül bármit is megismertessen a közönséggel. Másrészt a sok zene miatt fejlődik az emberben a nyitottság. Rengeteg alkalommal találtam kincsekre mások javaslatai alapján, vagy csupán megérzésre vásárolt zenékben.[/justify]

[justify][discogs|q=artist/Philip+Glass|format=imageonly] A címben persze a szokásos nagyarcú zenekritikus megközelítést követem (ezzel is parodizálva azt), miszerint, ha itthon nagy nehezen leszerveznek egy valóban komoly reputációnak örvendő kortárs alkotást, akkor a megközelítést megfordítva mi úgy teszünk, mintha az lenne a kitüntető, ha kishazánkban felléphet. (Van az ismert anekdota: a kortárs múzeumban két öreg néni megjegyzéseket tesz a kiállított művekre, mire a teremőr elkezd figyelni.[/justify]

[img_assist|nid=145|title=|desc=|link=popup|align=right|width=100|height=100]A címében egyértelműen a korszakos jelentőségű Walter Lloyd Gross által 1946-ben jegyzett Tenderly-re utaló, nemrég megjelent korong marketing beharangozójában azt hirdetik, hogy Cassandra Wilson ismét egy feldolgozásokat tartalmazó (a jazzben örökzöldeket) lemezzel rukkolt elő.

 

Hány olyan legenda szerű mondás született, amelyben egy-egy zenei stílust éltettek, többnyire mindegyik ugyanarra a sorra futott ki: a**** soha nem fog meghalni? Stílszerűen Rock and roll never die, Punks not dead, satöbbi. Hát most ebbe a sorba beállok én is, a legtöbbet, azaz a legkevesebbet jelentő szólammal: a zene sohasem fog meghalni. Legyen ennek bizonyítéka két számomra érdekes (és jellemző, de ez mellékszál) zenei történés a közelmúltból, vagy a közeljövőből. Az első számú:

Ismét ajánlani fogok, annál is inkább, mert végre olyan művészt láthatunk hallhatunk a MUPA-ban, aki valóban a zenei jelenidőt hivatott képviselni és nem évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú, de azért Kelet Európában még eladható produkcióról van szó. Nos, hölgyeim, uraim Philip Glass egy különleges, Leonard Cohen versei és rajzai alapján készült, arra épülő koncerttel, performansszal örvendezteti meg a kortárszenei élményre éhes közönséget.