A rendezőtől, Darren Aronofskytól már láttam a Rekviem egy álomért c. filmet, ami nekem bizony nagyon bejött és ha nem is hasonló történetre vagy drámára, de legalább hasonló mély hatásra számítottam.

Elég vontatottan indul az egész, általában engem az ilyesmi nem szokott zavarni: szeretem, ha lassan bontakozik ki a dolog a katarzisig, de sajnos a jelen film esetén nem találtam túl erős dinamikai csúcspontokat.

A történet azt a bizonyára mindenki életében előforduló konflikust kívánja feldolgozni, amikor a halál - sokszor fájdalmasan korán - elszakítja tőlünk valamely szerettünket, de ha sikerül belátnunk, hogy ennek is megvan a maga értelme valahol - mégha ezt mi nem is ismerjük -, akkor könnyebben el tudjuk engedni a távozót. Jelen helyzetben van Tom, aki biológus és az ő rákbeteg barátnője, Izzy. Tom éjt nappallá téve dolgozik abban a reményben, hogy megtalálja a halálos betegség ellenszerét, hogy megmenthesse párját. Óriási dilemma, hogy mi lenne a helyesebb ilyenkor: küzdeni valami távoli, nem sok eséllyel kecsegtető megoldásért, vagy együtt lenni az eltávozóval. A Mátrix óta persze tudjuk, hogy a szerelem óriási erőt ad, amivel a racionalitás határait is átléphetjük.

Nem lenne ezzel a koncepcióval baj, de egyfelől idegesítővé válik Tom számomra inkoherens, helyenként túljátszott karaktere: időnként már-már betegesen ragaszkodik szerelméhez, máskor meg szinte közömbösnek tűnik. Másfelől sokminden van a filmben: kitartás, tragédia, csoda, tanulság, a belső vívódásokat megjelenítő szép képi megoldások (kicsit giccses), jó zene, de valahogy mégsem áll össze. Mintha egy hifi rendszerben külön-külön minden paraméter jó lenne, de összességében mégis kevesebb, mint a részek összeadva.

Nem azt mondom, hogy kár megnézni, de azért csalódás lenne nagy várakozásokkal leülni elé. Elgondolkodtató, meg minden, de egy film nem önmagában ettől válik élménnyé.