[img_assist|nid=160|title=|desc=|link=none|align=left|width=100|height=100]Bob Dylanra illik talán a leginkább az olyannyira elkoptatott [i]popikon[/i] kifejezés. Noha pályáját country énekesként kezdte, aztán a hatvanas-hetvenes évek társadalmi történéseit is felhasználó dalaira ráagatták a protest song kifejezést, személyére pedig a generációk vezéregyéniségét, zenéje mégis kibújt a mégoly kifinomult kategorizálás alól is, talán azért mert az erejét inkább a hatásában kell(ett) keresni, mintsem a zeneiparra külsőleg ráaggatott klisékben. Jelentőségét tekintve zenéje az egész popkultúra egészére volt felmérhetetlen mértékben és felmérhetetlen hatással. Szokták mondani, hogy Dylan dalai óta érdemes a popdalokban egyáltalán tartalmat vagy még inkább költészetet keresni. Mint a legtöbb nagy személyiség és valamire való zenész neki is saját, egyéni, senki máséval össze nem téveszthető stílusa van, amelyet folyamatosan változásban, mozgásban tart, mintegy negyven éve, amióta először lemezre énekelte a Mr Tamburine man-t. A hely és az idő kevés ahhoz, hogy a teljes életmű akár csak egy egészen szűk keresztmetszetét is fel tudjam itt vázolni, elégedjünk meg azzal, hogy határainkon túl az angol nyelven megszólaló dalokban mindenütt ott kísért Dylan szelleme. Igen, az összesben. Aki ezt meg meri cáfolni, az nem ért a zenéhez vagy őrült, esetleg mindkettő.

Van itt ez a film, [b]I’m not there [/b](rendezte: Tod Haynes), amit persze itthon nem sokan fognak látni, na nem azért, mintha rossz lenne, éppen ellenkezőleg, nagyon is jó, nagyon is Dylan, inkább azért, mert itthon Dylan neve nem sok embernek dobogtatja meg a szívét, hát még a zenéje. Magam is egy csalhatatlan beszerzési forrásból vagyok kénytelen a lemezeit megvenni, mert a hazai lemezboltban nem nagyon hallottak felőle. Egyébként egyedülállóak vagyunk abban is, hogy az évekkel ezelőtti, sokszázadik turnéjának egyik állomásán is jó félházat vonzott a hatvanas évei végét taposó próféta. A koncert hibátlan volt, ez nem ment minket, Zámbó Jimmy országát, ahol őrültnek kell lenni ahhoz, hogy minőséget el lehessen adni, vagy meg akarjunk venni. Ugyan minek, amikor a bóvli a kelendő, lásd high end.

De nézzük a filmet, mert arról van szó. Láthatóan a film alkotói is beleütköznek az anyag méretébe, amikor a vászonra akarták vinni Dylant. Persze nem arról van szó, hogy ne férne bele az objektívbe az alacsony termetű hősünk, inkább arról, hogy rengeteg mindent kell elmondani viszonylag rövid időn belül. Mozgalmas egy korszak volt az utóbbi harminc, negyven év a zenében, főleg, ha valakivel annyi minden történt, mint Dylannal. Erre a problémára a rendező egy érdekes kísérletet tett. Van tehát három egymást hol átszövő, hol keresztező, hol pedig a főhős személyén keresztül lazán kapcsolódó történet. Az egyikben Cate Blanchet játssza Dylant, a másikban egy színész a főszereplő (Ben Wishaw), akinek karrierjébe és a családi életének kulisszái mögé pillanthatunk be, mintegy film a filmben betétként, aztán van egy fekete kisfiú (Marcus Carl Franklin), aki valamikor az ötvenes évek végén, a hatvanasok legelején utazik USA-ban egy gitárral és nagy-nagy lelkesedéssel a zene iránt. Nagyjából ezt a három szálat pergeti a film egymással párhuzamosan, közben pedig kapunk álinterjúkat és korhűnek beállított, de mesterséges, színészekkel eljátszatott kortársak visszaemlékezésit. A film beharangozója szerint összesen heten játszák el Dylant, összesen hét különböző helyzetben, különböző figurával. De ezek inkább csak mellékszerepek, a legnagyobb részt kiegészíteni hivatottak a három fő szálat, ami mellé a játékidő felénél odakerül – kissé hajánál előrángatva – Billy a kölyök története is (Richard Gere). A kölyök csodálatos módon nem halt meg, mint azt mindannyian hittük eddig, még él, de már eléggé le van rozzanva. Visszatér a városba, ahonnan egyszer már elüldözték, és ahol most sem maradhat. Mint egy vurstliban, ahol a társulat folyamatosan szkeccseket játszik, már ismert darabok részleteit, azok romjain. Shakespeare Összes Rövidítve, volt egy ilyen darab, pár éve még játszották a színházak. Ez a film Bob Dylan Összes rövidítve, vagy ahogy a magyar alcím aposztrofálja: Bob Dylan életei. Ebbe a laza koherenciájú történetfolyamba aztán a rendezői önkény vagy az életmű lényeges elemei bármikor beilleszthetőek, a film gyakran él is vele. Azoknak persze, akiknek fogalmuk sincs Dylan pályafutásáról és a magyarul megjelent Krónikák kötetét sem olvasták, kissé összefüggéstelennek hat, akik viszont tudják, hogy melyik jelenet miről szól, nos azoknak olyan, mint maga a Dylan jelenség: ezerarcú, de minden arcában ismerős és határozott vonású.

A film azzal a jelenettel indít, hogy Dylan nem éli túl a pályáját meghatározó, azt kettéosztó motorbalesetet: a testét kiterítik a hordágyon. Innen aztán rögtön időrendben kezdődik a történet, de nem sokáig számíthatunk életrajzi elemekre, a film mindent idézőjelbe tesz, mindenen csavar egyet, a vásznon történő eseményekhez persze mindig megfeleltethető dylan-i zenészpályáról valami, de csak áttételesen, sohasem egy-ez-egyben. A megtörtént eseményeket aztán rendre kommentálja valaki, hol a szereplők maguk, hol a rendező mondat el néhány egyértelmű kijelentést a kaledioszkópszerűen változó helyzetekben valamelyik mellékfigurával.

A központi témák a művészet hatását és az adott kor összefüggését piszkálják, mennyire megfeleltethető a sajtó vagy épp a rajongók erőszakos véleménye és skatulyázási szándéka az alkotó mondanivalójával. Ez már a könyvben is alaptéma volt. Dylan mindig is küszködött az ellen, hogy egy [b]ellenkultúra lovagot[/b] csináljanak belőle. Az életmű lassan a végéhez közeledik, és a szándék egyértelmű: a kanonizálás erejével térnek vissza a kérdések, és a művészet öntörvényűségét hivatottak elmélyíteni. Dylan továbbra is csak a saját magának, a zenéjének és az alkotói önkényének hajlandó alávetni magát. Számára a valóság csak nyersanyag, semmi több, csak ihlető erő, hogy dal lehessen belőle. A többit meghagyja a másoknak, arassák le ők a babért. A film jelenetiből nem kapunk választ egy sor kérdésre: miért csinálja Dylan, amikor láthatóan fabatkát sem ér a szava a saját zenéjét illetően, miért nem hagyja abba, amikor a családja is célpont lesz, amikor a valóság túl erőteljesen keveredik bele a magánéletbe? Felsorolja az ihlető személyeket, a zenei nagyságokat, akiknek az útján szeretett volna járni. És akik útjáról végül letért. Látjuk a legendás és emlékezetes szakítást a country-val, a pocsékul sikerült koncertet, ahol a közönség nem zenét hallgatni ment, hanem találkozni a legendával. Látjuk a kíméleten kritikust, aki lerántja a leplet Zimmermannról, mintha nem teljesen mindegy lenne, ki milyen háttérrel írja a dalait. Egy pillanat erejéig látjuk a Beatlest kergetőzni Dylannal egy Fellini idézetben. A kortársak, akiket ugyanilyen problémák gyötörtek. És látjuk Kerouac-ot és Ginsberget egy golf autóban szorongani, és pajkosan fityiszt mutatni a világnak, majd behajtani a temető kapuján. Groteszk és furcsa keveredik a filmben, akár két vágás között is. De a feltett kérdésekre nem adja meg a válaszokat. Sokat megmozgatott tehát a film, de keveset fogott. Alig tudok meg többet annál, amit eddig is tudtam. A sok idézet között elvész a mondanivaló, nincs egységes gondolat, minden darabokra hullik. Jó, rendben, azt azért leszögezi, hogy a politika és a társadalmi változások világa meg a zene világa külön vágányon futnak, de ez nem több mint egy halvány megállapítás, ennyinél azért többet vártunk. Amúgy meg egy sor dologban komolykodó, másik százban pedig lebegő. A kábítószer például, ami az egész hetvenes éveket átszelte és sorra szedte áldozatait, Dylant sem kímélte, ezt ugye tudjuk, de eddig sehol sem foglakoztak vele. Hát most sem. Mintha egy kissé a mai, teljesen felületes és nemtörődöm fiatalságnak szólna a film, hogy valamennyire megtudják, amit nem tudhatnak már, hogy ilyen volt az élet és a zene valamikor, amikor még volt tétje a dolognak, amikor még bele lehetett halni egy dalba, de ezt a film nem mondja, csupán azt, hogy ma már nem lehet belehalni. Mintha a rendező is abban a világban élne, mint mi itthon, ahol a zenészek már rég megkötötték a kimondatlan alkujukat egymással: én nem mondok semmi rosszat rólad, és akkor te is meghívsz majd a koncertedre, jó? Ahol már semmi soha nem fog kiderülni, mert már semmi nem is történik.

Egészében véve az [b]I’m not there [/b]élvezetes brainstorming, amely végig fogva tartja a néző figyelmét, külön üdítő színfolt, hogy kellő távolságtartással és humorral ábrázolva kezeli az anyagot, nem nyomta agyon a rendezőt a Dylan életmű. Egy-két kulcs dal el is hangzik a „történetben”, látjuk a fesztiválok korhű kellékeit, a komor hotelszobát, néhány zajos jelenetet, de a Dylan jelenség továbbra is megfejtetlen marad. Titkokat nem tudunk meg. Mitől volt Dylan annyira jó? Mitől tudta szinte egyedüliként megfogni a korszakok hangulatát? És mitől tudja még mindig? Ezt talán egy másik filmben.

Végszóként csak ennyi: talán játsszák még valahol. És azoknak egy jó hír, akiknek nem sorakoznak otthon a sorlemezek a polcon, vehetnek filmzenét is. Van az elején egy jó grafika.