A varázsige: LM1875. Vagy LM3875. Két integrált teljesítményerősítő, amely DIY körökben nagy népszerűségnek örvend. A National Semiconductor cég Overture sorozatú áramkörcsaládjának tagjai.

Nem is olyan túl régen audiofil körökben még elképzelhetetlen lett volna integrált teljesítményerősítők használata. Előerősítőkben már találkozhattunk műveleti erősítőkkel régebben is, de teljesítményfokozatokban csak csövek, vagy tranzisztorok lehettek.

Igazán a National áramköreire a 47 Laboratory készülékeinek piacra kerülése hívta fel a figyelmet. Aprócska dobozkáikat egy-egy tesztoldalon felnyitották, aztán keresték bennük az elektronikát. Néhány ellenállás, pár kondenzátor, és egy-egy integrált áramkör. Itt nincs szó kilókban mért hifiről. 

Az áramkörök javasolt alapkapcsolásai megtalálhatók a cég honlapján. Találkozhatunk hasonló esetekkel, hogy komoly készülékgyártók gyári ajánlásokat építenek, persze a saját tapasztalataikat hozzáadva, milyen alkatrészekből lehet a legjobb hangot kicsalni. És nyilván lehetnek apróbb, szinte nem is látható trükkjeik, amelyek miatt reménytelen a maradéktalan utánépítés. Nagyritkán, ha én is rászánom magamat, nem az a cél hajt, hogy pontosan ugyanaz legyen, mint az áhított gyári készülék.

Ebben az esetben viszont, tekintve az alkatrészek kis darabszámát, valószínűleg nem lehet túl sokat tévedni.

Külön köszönet jár a sok ismert és ismeretlen netezőnek, hiszen a hálón töménytelen tapasztat gyűlt össze ebben a témában.

Miért is született akkor ez a cikksorozat? Egyrészt nyilván az emberben van egy alkotói büszkeség. Valójában tényleg össze lehet forrasztani rövid idő alatt az áramköri részt, csak az az átkozott dobozolás ne lenne. Ez is megoldható persze a boltban kapható, 1 mm-es alulemezből hajlított dobozzal is, de már tudjuk, hogy a masszív felépítést meghálálják a berendezések. Másrészt hátha tudok egy-két ötletet adni az építés során, ha valaki most ismerkedik ezekkel az áramkörökkel. Próbáltam fényképekkel is dokumentálni az eseményeket.

És miért is lett a cím egy, két, három…? Nézzük.

************************

Valójában 3-4 évvel ezelőtt indult az első projekt, netes barangolásaim közepette figyeltem fel ezekre az áramkörökre. Nagyon sok fórumon foglalkoztak vele, és valóban szimpatikus volt az egyszerűsége, jónak tűnő hangminősége. Az igazi lökést azonban az adta, hogy az egyik barátomnál egy gyári Gaincard 4706-ost körbenézhettem (AN-K és AN CD3-al egyetemben). Az Audio Innovations The First mellett minden tekintetben érdekes volt a kontraszt.

Hirtelen felindulásból elhatároztam, hogy építek egy hasonló végerősítőt, a kisebb teljesítményű LM1875-ös tokkal. Sokak szerint ez szebben szól a nagyobbik testvérnél (a mennyiség minőségbe való átcsapása, és viszont; kitől is származik a tétel…?). Az első elgondolásom az volt, hogy a National cég gyári ajánlását építem meg, AV anyagból (gépész kollégáim szava járása, hogy ne kelljen valamire sokat költeni, amit találnak raktáron, abból építenek: Ami Van).

A cég honlapján egy neminvertáló kapcsolással nyitnak, kettős tápfeszültséggel. Volt otthon egy 2x16V-os, nagyjából 200VA-es trafóm (egy roncs szünetmentesből), néhány Rubycon low ESR típusú elkóm (nem audiofil változat), pár db Holco ellenállásom (talán ők kivételek, de mindazonáltal néhányszor 10 Ft-ba kerülnek), valamint néhány régi Remix kondenzátor. Nagy befektetésként vettem egy ALPS (autórádió) potenciométert 490 Ft-ért (mégse Piher kerüljön bele), és persze az integrált áramköröket (talán 700 Ft körüli áron darabonként). Ha az áramkör tudásában „van valami”, akkor ilyen alkatrészek mellett is meg kell mutatnia. Extraként szerepel két pár ezüstözött banánaljzat, egy régi magyar műszerből. Egy ilyen első próbálkozásnak nem feltétlen célja a „szépség”. Ebben persze benne van az a gyakorlat is, hogy amennyiben bevált az áramkör, úgyis készül belőle másik példány, kozmetikázva, jobb alkatrészekkel. Ezért is alakulhat úgy, hogy v1, v2, v3… 

A lábtól-lábig forrasztás itt kicsit nehézkesebb, mint a csöves technikában, de ha minimál koncepció, akkor legyen az. Az áramkör „extrái” közé tartozik a lehető legrövidebb jelút, különös tekintettel a visszacsatolásra, illetve a kis értékű pufferkondenzátor (összesen 1000uF tápfeszültség áganként, tapasztalati értékként), az is az integrált áramkör lábaira forrasztva közvetlenül.

A tápegység külön dobozban van az egyenirányítókkal. Egy graetz, 4db 1N5822-es diódával (és egy kicsit kihegyezett határértékekkel; az első bekapcsolások során az egyik dióda el is pusztult, cseréje után eddig nincs probléma velük). Érdekes téma másrészről az egyenirányító diódák típusa. Erről majd a későbbiekben elengedek egy gondolatsort. Másrészt a tápegységben sincs nyomtatott áramköri lap, csak egy forrlécen közvetlenül összeforrasztva a lábak. Kicsit előbbre gondolkozva hagytam helyet egy másik tápegység lehetőségének is, ezért lóg ki két tápkábel az erősítőből.

Az erősítő dobozának kialakítása vagy háromszor annyi időbe telt, mint az elektronika összerakása. Nem is tudom, miért nem került egy szabvány bolti dobozba. Talán mert bíztam a jó működésében, aztán ki tudja, mikor lett volna időm ismét nekiállni egy normálisabb dobozoláshoz. Később kiderült. Három év múlva. Mindazonáltal azóta is megelégedéssel használom a dobozkát. Nincs előerősítő és választókapcsoló, az éppen hallgatott forrás kerül a bemenetre. Jól hallható a legfőbb ismérve, egy nagyfokú tisztaság és nyíltság. Még a hétköznapi háttérrádiózásban is nagy különbség mutatkozott, nem egy „külsős” jelezte, hogy itt valahogy másabb ez a hangzás is. Tisztább forrásból karakteresen különválasztja a hangszereket, és a P2SE (és korábban az AI 300-as) után csodálkoztam, hogy ilyen magastartománya van a hangdobozomnak (na jó, a végcső ott nem trióda, csak tetróda). Félvezetős létére lehet hosszú ideig hallgatni, és átjönnek rajta a rögzített hanganyag egészen apró részletei is. Egy korosabb, 90 dB érzékenységű, névlegesen 6 Ω-os állódobozzal (JPW SS-553, még CsI idejéből) hallgatva (20m²-en) tisztességes dinamikát és hangerőt tud produkálni. Mindazonáltal egyes felvételeket a csöves technika „szépészeti” beavatkozása hallgathatóbbá tehet. A férfiasabb, nagyobb hangból is át kellene emelni egy keveset.

Nálam kisebb számban vannak jelen audiofil kiadványok, sorlemezekből van több. Természetesen meghálálja a magasabb minőségű felvételeket, azok színpadába szinte be lehet lépni. Eleinte egy osztályidegen Straight Wire hangfalkábellel használtam, aztán kölcsönkaptam próbára egy „hiddelezleszazigazi” 47 Lab kábelt (a vékonyabbat, a végeit csak úgy beszorítva a banánaljzatok alá). Nem részletezem túlságosan, a kábelt nem adtam vissza. Rengeteget tisztított a mélytartományon (is, bár ritkán volt egy kevés szárazság benne). Utána viszont semmilyen mesterséges felrakódás nem maradt. Néha rám jön zajosabb rock hallgatása is (valld be, te sem csak Getz/Gilberto munkáit hallgatod). A House of Lords japán kiadású Come to My Kingdom lemezével kínozva van azért hiányérzete a hallgatónak, bár megvan a késztetés felkapni a léggitárt (erről azért nem készítettem videofelvételt). És persze néhány praktikus (nem feltétlen audiofil) oldal. Csak bekapcsolod, és szól azonnal. Langyos, nem forró (bár nyáron fűtött rendesen). Ha mozgatni kell, nem kapsz gerincsérvet.  

Elsősorban egy jó barátom kérésére ismét nekiálltam építeni egy gépet (és még egyet magamnak is), de most már egy osztállyal feljebb szereplő alkatrészkészletből, de az egy másik történet lesz.