[justify][img_assist|nid=96|title=...|desc=|link=popup|align=right|width=100|height=75]A bejárat melletti első szobában, ahol az egyik falon fotók és képek, a másikon pedig egy médaiválogatás pereg véget nem érően, elhangzik az egyik high end showhoz körítet televíziós riport is. Ebben a riportban Csontos I a riporter kérdéseitől kissé zavarban azt fejtegeti (vagy leginkább védekezni kényszerül), hogy mire is jó a high-end. Igaz, mire is?[/justify]

[justify]Például arra, hogy a konzerv zene felélesztésével mintegy felidézzük régmúlt korok régmúlt szerzőit, műveit. Amolyan halott idézés. Ott áll a szobában Dizzi Gillespie. Ott ül John Lennon, vagy ott hajol bele a mikrofonba Kurt Cobain. A riporternő láthatóan nem érti, hiszen az előbb még a sportkocsik és egyéb luxus tárgyak volt az analógia. Aztán a gondolat kiegyenesedik és előkerül a kontextus, hogy akkor ezeket egymás után is feltehetem, akár számonként. Mi is ülünk a kiállítóterem kanapéján, és kicsit zavarban érezzük magunkat, mintha időutazásban vennénk részt, vagy esetleg úgy, ahogy a riportban megszólaltatott "furcsa" figurák, akiknek ilyen készülékei vannak otthon. Merthát ugye nekünk is? Dadognak valamit az élményről, Keszei Krisztián -zenész- bevallja, hogy elsírta magát, amikor először halotta normálisan szólni a kedvenc lemezeit. Én mit mondtam volna? Talán azt, hogy ülj le elé és hallgasd meg. Nem ez nem jó, elsőre úgy se értette volna. A stúdióban se volt semmi, a képernyőkön villogott, amikor ráközelítettek egy hangszedőre. Ugyan már? Még jó, hogy engem nem kérdeztek. Visszagondolok az első High End Show-ra, amin részt vettem. Már előtte is szerettem a zenét, azért is mentem el. Pontosan nem tudtam, mire számíthatok, az összes ezirányú tapasztalatomat a régi Hifi magazinokból szereztem. Meg apám öreg, ósdi csöves rádiójából, amit állandóan tekergettem. A legjobban az am sáv szólt, Bartók, Kossuth, Petőfi. Az Átrium hotel harmadik emeletén, a bejáratnál a hostess lányok hangsúlyosan végigmértek, nyilván azt mondták nekik, ide csak öltöny-zakós úriemberek jönnek. Azért adtak egy ismertetőt. A folyosókon áporodott levegő és ingázó férfiak, valaki azt mondja Presser Gábornak is ilyen van. Ez érdekelni kezd, mégis milyen? Min hallgat Presser zenét otthon? Aztán azt hallom, hogy az egyik lemezéből (Csak dalok) készült néhány jó minőségű LP nyomat. Ez még jobban érdekel. De nem kérdezek semmit, nem akarok udvariatlan lenni. Zárás előtt nem sokkal, ketten maradunk az egyik szobában. Nem tudok felállni, pedig mennünk kéne; éhes vagyok, és egy kicsit kába. Hallgatjuk a Csak dalok LP-t. Arra gondolok, hogy megkérem a távirányítót és a lemezjátszót kezelő öregedő úriembert, hogy várjuk meg, amíg lejár a lemez. Megvárta velem, megköszöntem.

Most, majdnem 10 évvel később, számtalan készülék, számtalan rendszer és még ki tudja hány élmény után sem vagyok okosabb. Ugyanazt mondhatom, amit már azon a kora őszi péntek délutánon megtanultam, ezek a készülékek nem a leckét tudják jól (okosan és szépen) felmondani, azt hagyjuk meg a nívós hifi-nek, hanem máshogy tudják azt, jobban, érzelmesebben, igazi átéléssel. Közük van a zenéhez, abból élednek újjá, akár egy főnixmadár. A feleletük után a tanár is megáll egy pillanatra, csóválja a fejét, majd beír (inkább berajzol) egy ötöst, de azért tesz még két megjegyzést, hogy mit hiányolt. Hát igen, az osztály közben hallgat, de a szíve mélyén mindenki tudja, hogy ez csak amolyan dicsérő megjegyzés. Aztán bentről megszólal Patti Smith, a Horses. Lassan felállok, és beballagok, hogy kifaggassam, na meg azért, hogy a kontextus is rendbe legyen, az előbb járt le az Immagine.

Idén nem volt show. Talán nem is lesz. Most mégis van. Ebben a szobában csak egy rendszer van ugyan, de az olyan, mintha az összes többit kárpótolná. Csak kevesen vagyunk, ez pont elég. Néha beszélgetni próbálunk, aztán inkább csak zenehallgatás. A sarokban katonás rendben a lemezek. Öregek, látszik rajtuk az idő meg a használat. Most épp lemezt cserélnek, az egyik látogató nem hallotta eléggé a cinneket Louis Armstrong és Ella Fitzgerald duettjében, hátha most. Egymásra nézünk, a tekintetekben ugyanaz a nyugodtság, mint a show-kon a kívülállók értetlenkedése fölött. Azt nem mondja senki, hogy ebben a zenében nem voltak cintányérok. Időnként megszakad a zene folyam, ilyenkor leoltják a villanyokat, és kimegyünk egy-egy koncertre.

Amolyan multimédiás tánckoncert. Jó sok lézer meg hangfal. A táncoló pár mindent belead, a negyven perces program végén patakzik róluk a veríték. Csak félig tudok figyelni, mert folyton mennék vissza abba a terembe (inkább szoba). Tapsolunk, lefotózom a technikusok asztalán a tengernyi nyitott laptopot.

Este 10 óra. Hazafelé a kisföldalattin azon gondolkodom, hogy miért érzem úgy magam, mint a szemerkélő esőben, november első vasárnapján? A Műcsarnokban CsontosI személyes készülékeit és kedvenc lemezeit hallgathatta meg az analogra emlékező tisztelt látogató. Halottidézés volt az is.

[url=/gallery/?g2_itemId=364]galéria_VA[/url]
[/justify]