[justify][img_assist|nid=156|title=|desc=|link=popup|align=left|width=100|height=75]Némileg módosítanom kell a figyelemfelkeltő beharangozóm utolsó mondatát, miszerint hakni lesz a Zöld Parában a DJ Krush fellépés. Nem az volt. A név kötelez, szokták mondani, s ez itthon aztán tényleg így van, hiszen a közönség egy része valami dj szettre számított, talán ezért, hogy értetlenül nézte a beatmakerrel zsonglőrködő koros hip-hop jakuzát. A törzsközönség most elmaradt, feltehetően a kissé groteszk napközis táborra emlékeztető helyszín riasztotta el őket.[/justify]

[justify](Sajnos azt kell mondjam, valamilyen szinten nekik volt igazuk, a nagy többség a színpadtól egészen távol álldogálva követte az eseményeket, ha egyáltalán bármit is követett.) A Zöld Micsoda elképesztően felhígult helynek számít, ezt most minden rosszindulat nélkül megállapíthatjuk. A serdületlen ifjúság még arra sem veszi a fáradtságot, hogy legalább a fellépőket lecsekkolja, bőven megelégszik azzal, hogy tisztes távolból bámészkodjon, és szopogassa a szokásos, húgyos fesztiválsört, amit arcátlan módon Pilsner Urquel-ként árulnak, de a vizezett, híg löttynek a fent nevezett italhoz kábé annyi köze van, mint nekem az atommaghasításhoz. Azért a tömegben ott vannak elbújva a hazai hip-hop emblemtaikus figurái, nyilván nem fogják kétszázért kihagyni Krusht, hiszen legutoljára a hatrongyos jegyárak mellett is pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Az itt megjelent közönséget persze ezzel sem lehet felizgatni, ezért okos megfontolásból előre furakszok, legalább a hang legyen jó. A kezdő atmoszférikus nyitány után kezdetét veszi az absztrakt hip-hop utazás, Krush már az elején tőle megszokott sötét vonalat hozza, de még felismerhető ritmusképletekre építve (Eric B and Rakim klasszikus is kap egy érdekes bassline-t és némi meditatív dallamot) Ezeket az őrült alapokat tűzdeli meg lemezről kimintázott hangszínekkel, valamint a delaypadon szétcsavart hangokkal. Így születnek a két-három perces trackek, amelyek a minimál döngölésnek ellentmondva maximális élvezeti szinten hatnak. Effektet alig használ, néha belecsavar, néha megáll a zúzás, de aztán egy-két kiállás után újra visszalendülünk a négy negyedbe. A zene folyondárszerűen hömpölyög, egymásból következnek a darabok, nincs építkezés, nincs ív, a védjegyszerű hangzás centripetális erő módjára szippant mindenkit magába.
[img_assist|nid=157|title=|desc=|link=popup|align=right|width=100|height=75]
A másfél órás „koncert” első fordulópontja kb fél óra múlva következik be, amikor is egyre durvábban darabolódónak miszlikbe a dobok, egyre több érdekes hang érkezik, és egyik percről a másikra ott vagyunk a Krush univerzum kellős közepén. A lemezeken szépen összerakott, melankolikus hangulatot árasztó darabok élőben sokkal jobban hatnak, az elringatás helyett inkább adrenalin fröccsöt okoznak a hallgatóban. Emberünk itt kezd el igazán élni, és hát kapunk mindent: éteri hárfa dallam alatt sötét minimálból, és koszos basszusból szőtt folyondár, tablával színesített koszos recsegés, komolyzenei betéteken átszúrt négynegyed, szimfóniák vonósszőnyege és miszlikbe aprított dobok, mocskos basszus fölött sújtólég lábdob, űrszinti és Jean Michel Jarre paródia; meg ami még belefér. Mire felocsúdunk, már a szett közepén vagyunk, az események egyszerre begyorsulnak. Beindulnak az effektek, és Krush keze ott mard a pitch gombon, hirtelen váltás után a közönség felordít, mikor felismeri, hogy klasszikusok következnek: hihetetlenül hangzik, de üt a Duality. Ezen az este még három ismert darabot lehetett hallani: Endless Railway a self remix lemezről, a Roots emszível, Blackthout-tal, és Shadow: Organ donor [i]agyonvert[/i] verziója, ami alatt már ott lüktet a Kemuri úsztató alapja. Innentől a közönség azon része, ahol én álltam, összeolvad és egy emberként ünnepli az újabb és újabb detroiti ritmust. Nincs mit mondani: katarzis. És hát, ha már idáig eljutottunk, akkor érdemes levonni a tanulságot is, ennek a zenének ez lenne az értelme. Mármint az egységesítés, akár egy zen meditáció, amely a jól megérdemelt megvilágosodással, japánul szatorival jár.
[img_assist|nid=158|title=|desc=|link=popup|align=left|width=100|height=75]
Időnként meglódul a bpm, de sohasem törünk át a breakbeat tartományába, inkább csak némi ismerkedés erejéig marasztal minket egy-egy gyorsabb ütem. Túl a csúcsponton Krush japánból is mutat valamit, a levezetéshez lassú, ámde furfangos, repetitív utazással érünk. A vége összeér az elejével, még két tekerés a dallamon és beúszik a hajó az öbölbe.

Egyesek szerint mivel nem tudta, hogy milyen közönségre számítson, Krush „kénytelen” volt jó szettet játszani. Én ezzel szemben azt mondom, hogy lejátszotta a műsorát és kész. Az A38as koncert a sznobok bázisa volt, sötétebb és mélyebb darabokat sorakoztatott, most azért lendületesebb volt, több utalással, több fantáziával. S hiába a kor, hiába a lemezek kiszámítható hatásvadászata, élőben még mindig naprakész, pontosan annyi kifacsart, mégis mélyen ható zenét játszik, ami az átlag hallgatónak éppúgy fogyasztható, mint a hip-hop fanatikusoknak. Krush nem stílusokban gondolkozik, nem rangsorol és nem válogat, szinte mindent beolvaszt a zenéjébe, amit persze a saját képére formál. Üdítően hat, hogy nem európai megközelítéssel dolgozik, egészen másként építi fel a zenéjét, mint bárki, aki ehhez a stílushoz hozzányúl, ezért a klisék is elmaradnak. Akármit is csinál, egy biztos, a hip-hop még mindig az egyik leginnovatívabb műfaj, és ennek a stílusnak még mindig emblematikus alakja ez az öregedő japán ember.

Az első hazai fellépéséről egy beszámoló: http://www.a38.hu/?p=cikk&id=135
A tegnapi koncertől egy rövid videó:
[center][/center]
[/justify]