[justify][discogs|q=artist/Philip+Glass|format=imageonly] A címben persze a szokásos nagyarcú zenekritikus megközelítést követem (ezzel is parodizálva azt), miszerint, ha itthon nagy nehezen leszerveznek egy valóban komoly reputációnak örvendő kortárs alkotást, akkor a megközelítést megfordítva mi úgy teszünk, mintha az lenne a kitüntető, ha kishazánkban felléphet. (Van az ismert anekdota: a kortárs múzeumban két öreg néni megjegyzéseket tesz a kiállított művekre, mire a teremőr elkezd figyelni.[/justify] [justify]Egy idő után megunja és odafordul a nénikhez: pardon, hölgyeim Önök rossz helyen járnak, itt nem Önök ítélnek, itt Önöket ítélik meg). A Book of longing egész estés előadása (nincs másként ez a lemezzel sem) kétségkívül napjaink egyik legjobb, ha nem a legjobb kortárs műve, (most egyelőre nem térek ki a műfaji problémákra). Minden egyes előadás emel az erején és minden egyes előadással egyre többen vannak azok, akik (akár egy jól sikerült zen meditáció után) megértik ezt. De nézzük a kiindulópontot. Glass mindig is igyekezett kitérni kategórizálásból, ebből a zenekritikusok által kitalált beskatulyázó egyszer-egyből. Pályájának kezdetén leginkább azzal keltett feltűnést, hogy mint komolyzenei végzettséggel és tapasztalattal rendelkező komponista nem nézte le sem a kortárs punk, sem a könnyűzenei mozgalmat (értve ide annak minden oldalát). Sőt, nem tartotta azt sem a tehetsége aprópénzre váltásának, hogy kommersz, nagyközönségnek készült filmekhez zenét írjon. Ebből a tapasztalatból születtek az olyan mondatok, mint amit a MüPa, az előadáshoz készült ismeretterjesztő füzetkében olvashatunk: „dolgozott együtt David Bowie-val és Brian Eno-val.” Ez persze csupán annyit jelent, hogy Glass, Bowie két korszakos jelentőségű Eno producerségével készült lemezét (Low, Heroes) átírta szimfóniára, majd elő is adta (ebből az alkotásból is jelent meg lemez, egyetlen magára valamit is adó magyar, zenével foglalkozó lapban nem találtam róla egy sort sem. Ehhez képest meglepetésként ért, hogy mindkét nap teltház volt a koncerteken. Ezek szerint mégsem a kritikusok mondják meg, mit kell szeretni) Már a pályája korai szakaszában megmutatkozott az a nyitottságra és elmélyült megértésre utaló hajlam, ami a későbbi munkákat mintegy megelőlegezte. Ennek nem mond ellent az sem, hogy Glassnál tulajdonképpen lehetetlen megmondani, mi lesz a következő érdeklődési területe, bár van egy jól nyomonkövethető fejlődési és reciklálási periódusa. (lásd: a mostani zen és a korai tibeti buddhista utalásokat) Glass mindig is egészében és nem stílusokra szabdalt sokaságában látta a zenét, és a teljes „folyamból” választott magának ihlető darabokat. Tipikus posztmodern gesztus a már megszületett, és egészként a zenei kultúrába bekerült alkotásokat választani saját alkotásának tárgyává. Nem nehéz ebben a zene mint egyetemes gondolkodás, egyetemes nyelv és kifejezési forma filozófiáját fölfedezni. A Book of longing esetében is ezt kell tekintenünk az első kiindulási pontnak. „Már korábban tudtam, hogy Leonard-dal egyszer együtt kel dolgoznom”. Gyanítom, hogy a forma ekkor még nem volt meg. Cohen szerzeményeit és előadásmódját ismerve az elmélyülés adott. A magányos énekes és a szerelmi bánattól, a nemek közötti adok-kapokba belefáradt, nagyvárosi trubadúr basszus baritonban, minimalista zenei alapok fölött feldörmögött versei ideális alapot jelentettek az előadáshoz. Aztán ott volt Cohen több évtizedes pályája és abban egy jól felépített fejlődési folyamat, amelynek végén Cohen érett alkotásai sorjáztak (mind versek, mind az énekelt versek). A filozófiai alap a zen kolostorban eltöltött és ott megszerzett, vagy ha úgy tetszik, „megvilágosodott” tudás lett. Gondoljunk itt Glass a Satyagraha, az India mester emlékére íródott monumentális művére, vagy a Koyaanisqatsi-ra. De mivel a könyv tartalmazott képeket is (Cohen, Tandorihoz hasonlóan kiegészítésként ható, de sajátos tartalmi és formai plusztartalommal bíró rajzokkal és festményekkel – mindahány szuverén alkotás – díszítette kötetét) A másik pólus az öregedés és az érett tudás, mint anyag, ami szintén, akár az önfarkába harapó kígyó, visszakanyarodik a zenhez. Mivel a zen alaptermészeténél fogva inkább a képekben és nem a szövegekben valósult meg, azokon tudjuk bemutatni. Cohen nem alkotott koanokat, mint annyi nyugatról a „tisztaságra” vágyó kolostorokba szakadt alkotó. Egyébként ide én tennék egy halvány idézőjelet, egyes hitelesnek tekinthető források, (lásd. Popper Péter) szerint az eredeti szellemi munkát végző kolostorokba nem engednek be kívülről érkező nyugatiakat. Aztán még egy információ morzsa, David Bowie is járt keleten hanyatló szellemi energiáit újratöltendő (Seven years in Tibet), mikor is az egyik szellemi vezető azt találta mondani neki: az emberiség most az olyanok kezében van, mint Ön. A rajzok egy része követi a japán tusrajzok hagyományát a nyugati technikákon átszűrve. Egyszerűek, gyakran ugyanazt a témát járják körül. Gyűrött ébredések, a napról napra közelgő bizonyosság; az öregedő művész jellegzetes arca, hol szerzetesként, hol „csupán” Leonard Cohenként, minden sallang nélkül. Az ember küzdelme az idővel, a saját sorsával, az emlékekből felmerülő testek, a nő, mint téma és a nőiesség, mint a világot irányító erő, mindez száraz és megértő humorral. A koncepcióban felfedezhető a Cohen két korábbi lemezének dalai (Ten New Songs, Dear Heather, ez utóbbi az apja alakjának állít emléket), azok hol kibővített, hol megnyesett részletei adják a fő ívet, amelyet négy énekes (a teljes hangterjedelmet lefedik) adott elő. A zene pedig elmélyíti s egyszersmint ki is tágítja a már megismert életfájdalmat, annak tudását, és egyben az élet hiábavalóságát – "így próbálok én is szétnézni könnyedén", mondhatnánk kapásból és nem is járunk messze a valóságtól. Glass elemi erejűvé teszi a zenét Cohen lírája fölött, a kettő egysége pedig általános érvényűvé válva, pengeéles szembenézés a megidézet kérdésekkel. S mint minden nagy művészet esetében, kitérni felesleges, még elfordulni sem tudunk. Az előadás belülről bontja ki a tartalmát, mindenkit egyenként szólít meg; nem a külsőségek hatnak, annak ellenére, hogy minden másodperc ki van töltve valamivel és a rendezés (ha volt ilyen) legalább olyan tökéletes, mint az énekesek teljesítménye. A koncertteremben döbbent csönd már a bevezető ária után, Back on boogie street, a levegő izzik, és lassan rájövünk, hogy itt nem mi ítélünk, hanem minket ítélnek. Glass viszont nem tette félre az emberségét, nem paródiát, nem tragédiát írt, hanem az Órák zenéjének mintájára, sorsdrámát, szerelmi bánattá oldva, szemben az elmúlással. (A Dont Look back című Bob Dylan filmben mondja az egyik szereplő: „nem vihart akartunk, hanem a vihart követő szivárványt”) Amely áttetszőségében is gyönyörű. Az előadást felfoghatjuk modern operának is, amelyben a történetet a dalok mikró történései helyettesítik, a díszletet a képek, az áriákat a szóló hangszeres darabok. Csúcspont nincs, illetve folyamatos csúcsponton halad az előadás, minden darab egyszerre katarktikus, és egyszerre mélyre nyúl. Továbbra is döbbenten ülnek az emberek, senki sem tud mit kezdeni az élménnyel, talán egyedül vagyok, aki néha mosolyog a könnyei között. Általában kerülöm a nagy kifejezéseket, de most direkt nem törlöm ki: konzseniális volt a Book of longing. Mindamellett, hogy évtizedenként egyszer történik ilyen: a Tisztelt Magyar Közönség olyan Minőséggel és olyan Színvonallal találkozhatott, amely évek óta példátlanul áll. Ténnyé sűrűsödött bennem a tudat, hogy nem évekkel, nem évtizedekkel, hanem fényévekkel vagyunk lemaradva a világ történései mögött. A zenében is.[/justify]