Különböző élvezetek rovatunkban csemegézünk a nyári asztal kínálta sok-sok finomságból. S mielőtt még beállna a nagy nyári hullamerevség, két rövid cikkben futtatom az eszmét.

S most hogy véget ért a 79. könyvhét, és aki nem a Nagy Imre per évfordulós meghallgatásán ül magába mélyedve a megdöbbenéstől, hanem a számítógép képernyője előtt görnyed, az szolidaritásból nyugodtan elgondolkozhat velem egy pillanatra azon a tényen hogy miért csökken a reputációja a high-endnek, vagy ami ugyanaz: miért csökken az érdeklődés a zene iránt. Némi áthallással ugyanezt s szolid érdektelenséget tapasztaltam a könyvhéten is, inkább megírom azt, minthogy sirassam azt, ami elveszett. Pénteken kilátogattam a Vörösmarty térre, hogy túrjak magamnak valami olvasnivalót és megnézzem élőben a kedvenc szerzőimet. A tér közepén színpad, rajta egymásnak adják a mikrofont az ismert vagy kevésbé ismert szerzők, a magyar rádió rövid interjúkon keresztül próbálja népszerűsíteni a köteteket és az írókat. Félnégy-négy óra felé kerül sorra Bereményi Géza, akinek az idei könyvhétre jelent meg – hetvenes években az értelmiség körében népszerű – Cseh Tamás dalok szövegeinek kötetté szerkesztett válogatása. A kérdések között a ritmusról, a költészetről és a dalszövegről beszélgetnek. A beszélgetést kb tízen hallgatják a színpad elé szellősen ledobált műanyag székeken. Néha én is felpillantok, a bornírt vagy a témában nem egészen vágó kérdéseken felszisszenek, közben arra gondolok, hogy vajon hány ember tartja versnek a dalszövegeket? Odébb az ország kedvenc pajzánszerzője támasztja a pultot, ő már túlvan a dedikáláson, kissé unatkozik, vagy lehet, hogy nem érdekli mindez. Esterházy dedikál a Magvető standja előtt, a sor lassan hullámzik, én inkább átmegyek ezoterikusba, és a SAXUM-nál veszek egy új Popper Pétert, majd alá is íratom. A szerző felpillant a könyvből és a kurta kinek lesz? kérdés után még azt is megtudakolja, hogy vajon melyik könyv ér többet, amit aláírtak, vagy amelyiket nem. A kérdés jó, nem is válaszolok, kicsit sajnálom, hogy itt is csak lézengenek. Bereményi most éppen fejhangon szaval, Aranyt Jánost. Aztán pár mondat az Antoanie és Desire-ből. Pont a múlt héten rendezgettem a lemezeimet, és hallgattam végig néhány dalt. Levél nővéremnek. Miért nincs itt Cseh Tamás, teszem fel magamnak a kérdést. Vajon melyik könyv ér többet, amit aláírtak vagy amelyiket nem?

A tér elején a jól megszokott figura: a szaxofonos ember áll rövidgatyában, lábán piros papucs fekete zoknival. Éppen mikor Bereményi arról beszél, hogy milyen nehéz a ritmusra illeszteni a szöveget, a szaxofonos ember belekezd egy dalba, kis erősítőjén feltekeri a hangerőt. Ezt már nem nagyon bírom elviselni, megyek még egy kört, a hátsó fertályon a turul magyarok ülnek magukba süppedve, az asztalon előttük egy üveg bor (kiskunfélegyházi kékfrankos), mindenkin címeres kitűző; azért itt is megnézem a felhozatalt. A könyvek többsége ugyanazt a témát boncolgatja: hogyan lettünk világhódítók, kik és mikor lopták el a hazát. A hirtelen jött szélben felborul egy napernyő, kicsit szitkozódnak, aztán összehajtogatják. Vannak szerzők, akik magukban üldögélnek a kiadójuk előtt, és várják az olvasókat. Nem nagyon jönnek. Sajnálom egy kicsit ezeket az embereket, a mai magyar könyvkiadást ismerve sokat szenvedhettek, mire formát öltött a művük, aztán most tessék, alig kíváncsiak rájuk páran. Fáradt arcok, petyhüdt testek. Mire visszaérek a tér közepére, Bereményi már nem beszél. Remélem, valami zene lesz, mert technikusok pakolgatnak a színpadon. Ezt még megvárom, gondolom, időközben beszerzek egy Bukowskit, és amíg a kötetet lapozgatom, elképzelem, ahogy félig részegen vitatkozik a közönséggel, akik néha sörösüveget dobnak fel a színpadra, közben verseket olvas fel. Izzadtan, hunyorogva és kiütve, hájasan terpeszkedne a műanyag széken. Ha még élne és meghívták volna ide, kissé különc, amúgy tétlen nyugdíjasok és rángó fejű fiatal bölcsészek bámulnák tágra nyitott szemmel. Még véletlenül sem dobnának be semmit, a durvább részeket maximum röhögés, de inkább csend fogadná. A végén taps. Vajon melyik könyv ér többet, amit aláírtak, vagy amelyiket nem? A tér szélén a kis kiadók és a képregények. Veszek itt is valamit, az ismerős gyerekeknek meg magamnak egy elborultat, ezt később megbánom.

Végül nem lesz zene. Azért várok tovább, türelmesen nézem az üres színpadot. Űzött tekintetű fiatalok jönnek sálakba bugyolálva. Akciósan kapható kötetek a hónom alatt. Esterházy még mindig dedikál, most egy fiatal lány ül előtte, az író komótosan ír, közben beletúr a hajába, a végén talán én is sorra kerülök. Vajon melyik könyv ér többet, amit aláírtak, vagy amelyiket nem?

Az estét egy padon várom meg, mögöttem párkapcsolati dráma zajlik. A lány eszelősen zihál, nem tudom eldönteni, hogy sír-e vagy nevet. Végül is megunom a nyavalygást, és annál a résznél, ahol Popper könyvben a hétköznapi őrülethez érünk meg a terápiás tapasztalatokhoz, elindulok haza. A gördeszkások apatikusan gyakorolnak, a tér morzsálódik. Vajon melyik könyv ér többet, amit aláírtak, vagy amelyiket nem?