A Laibach - az industrial ikonikus képviselője és megannyi zúzós zenehallgatós órám ihletője - egy olyan zenekar, amelyet még életemben látnom és hallanom kellett élőben. A Petőfi Csarnok eleve nem tűnt a legmegfelelőbb helynek egy ilyen produkció számára, bár a Klinika Mozi hangzásához szokott fülemnek kifejezetten üdítő volt, hogy nem szólt szarul és nem lyukasztotta ki a dobhártyámat, de azért Johann Sebastian Laibach wagneri masírozásához súlyosabb illett volna, mondjuk az A38.

Az előzenekarként feltüntetett Juno Reactor már eleve sejtette, hogy a célbavett közönség nem igazán az ős-Laibach hallgatók, de azért így is elég sok furcsa fazon bújt elő az alkalomra; a hardcore hungaristától a negyvenes bölcsészig sokféle, de azért az arcokat végignézve kb. a fele a Juno miatt jött el. A teltháztól pedig nagyon messze volt, a nézőtéren alig lézengtek, párszáz ember lehetett max.

Annak ellenére, hogy a két formációnak - ha nem is zeneileg - de van köze egymáshoz, óriási szentségtörésnek tartom, hogy a sorrendet felcserélték, így kvázi a Laibach vált a Juno Reactor előzenekarává. A nagy slágerek közül is akadt néhány, még a szlovén szövegű régiek közül raktak be az első harmadba, jópár track a Volkról, de pl. a Life is life nem csendült fel. Jól felépített, zeneileg jól sikerült a produkció, ütős csúcsokkal (Du bist unser, Alle gegen Alle), a WAT érában megjelent minimáltechno köntösben. A színpad hátterében repetitív videomontázs kísérte a zenei történéseket, a végeredmény szerintem abszolút korszerű. Egy viszonylag erőtlen visszatapsolásnak köszönhetően ráadásként becsúszott a God is god is. Terjedelmét tekintve nekem kicsit rövid volt.

Ízlések és pofonok, szokták mondani; ami ezután jött, az számomra már korántsem volt ilyen érdekes. Szerintem a Juno Reactor inkább a középszert képviseli, néhány eltalált slágerrel (pl. a Mátrixhoz és Animátrixhoz készült soundtrack), de ezt a részt leginkább a megemelkedett alkoholszint segített átvészelni.

Köszönet a képekért Dr. Kondornak!