[img_assist|nid=177|title=|desc=|link=popup|align=left|width=100|height=75]Tudósításunk második részében visszarajzolódik arcunkra az önfeledt mosoly, s ezzel végre átlépjük a saját árnyékunkat is, ami egy fesztivál élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges. A szerdai megnyitó után a koncertek áttelepültek a közraktár sátorba, a Ráday utcai kávéházakba és a volt vásárcsarnok előterében felállított lounge sátorba. Éppen az első zenekar felkonferálására értünk a lassan melegedő sátorba, ahol a három zenész kábé félház előtt kezdett bele a műsorába. Yengibarian nem először játszik a fesztiválon, s a Pandukht című lemezének bemutatóját, amelyben a Klezmatics trombitása Frank London volt a vendégszólista nem tudta felülmúlni, de sajátos zenei világával, a szerb és örmény elemeket magába olvasztó, tangót és jazzt vegyítő ötvözet tökéletes indítás volt a hidegtől kissé még rideg közönségnek. Yengibarian-ban azt szeretem, hogy teljesen pózmentesen és koncentrálva játszik, olyan, mintha egy sokat próbált utcazenész és egy vérprofi kereszteződése lenne. A stílusában ott a szlávos melankólia, de ott a tangó szívfájdító szomorúsága és a jazz vibráló sokszínűsége is. [img_assist|nid=178|title=|desc=|link=popup|align=right|width=100|height=75]A mostani felállásnak ugyan új neve van (Scandaloco), de számomra akkor is csak egy trió felállás, amelyben a bőgő szerepét a basszgitár, az akusztikus gitárét pedig a szaxofon vette át. A zenekar végig egységesen és ihletetten játszott, ennek a zenének ebben van egyik legnagyobb vonzereje: az is érti, aki a jazztől hidegrázást kap. Mondván, hogy öncélú és felesleges erőfitogtatás a hangszeres tudást előtérbe állítani. Ez az érvelés persze ezer sebből vérzik, merthát melyik zene nem öncélú? A szép játék vajon nem a technikás játék egyik válfaja? De hagyjuk is ezt a sehova nem vezető adok-kapok jellegű vitát és térjünk vissza a zenéhez. Voltak olyan percek a koncerten, amikor a basszer nem találta meg a szerepét az összhangban, de egy-egy darabban viszont olyan érzése volt az embernek, mintha [i]oda[/i] teremtették volna. A műsort a lemezekről ismerős dalokkal kezdték és számomra újakkal folytatták. A szerb cigányzene még mindig ad elég muníciót ahhoz, hogy az a bizonyos érzelmi töltet létrejöjjön, s ezt a közönség is díjazta. Az utolsó koncert után mellettem egy ötvenéves forma házaspár egyértelműen az első produkciót tartotta a legjobbnak. Én nem tudtam dönteni, nem is akartam, megelégedtem azzal, hogy három remek koncertet hallottunk. De ne szaladjunk ennyire előre.

[img_assist|nid=179|title=|desc=|link=popup|align=left|width=100|height=75]Ha a Yengibarian volt az őserő, a szívből jövő kezdet, akkor David Stapleton zenekara lehetne az intellektuális ellenpont. A feltételes mód nem véletlen, mert a zene, amit előadtak, szintén birtokolta az általunk csak power fedőnévvel illetett nyers erőt, amely nélkül bármilyen zene átsodródik az unalom birodalmába. A koncert első taktusai után kissé előreszaladva és az örömtől nemkülönben feldobódva rögtön kikiáltottam az aznapi legjobb koncertet. Sok mindent össze lehetne szedni, ha ingerenciát éreznék arra, hogy megindokoljam a zenekar teljesítményét. De úgy érzem felesleges, aki ott volt, hallotta, és ennél jobb bizonyíték nem létezik egy remek koncert után. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a zongora úgy szólt mintha Thelenius Monk és munkássága soha nem is létezett volna. A flow, és a remekül kidolgozott ritmikai ellenpontok, a darabok melódiái megtették a magukét és a mellettem ülő kissé leereszkedő modorú fiatalember is átvette a ritmust, annak ellenére, hogy az elején karba tett kézzel és összehúzott szemmel méregette a zenészeket, a végére feloldódott és az utolsó taktusokon maga elé meredve, csukott szemmel élvezte a zenét. Na igen. Láttam már ilyet egy párszor, érdekes, hogy többnyire olyan embereknél, akik azzal a szent meggyőződéssel érkeztek egy-egy high-end showra, hogy úgyis csak egy rakás szar lesz az egész. A wales-i illetőségű zenekarvezető remekül komponál, és nagyon érzi a dallamok erejét, ez ugye, az ortodox jazzban nem sokat credit pontot ér, inkább a szólókat értékelik, de azt mondhatom azok is rendben voltak. A saját stílus kialakítása és az azon belüli képzeletbeli világok száma David Stapletonnál legalább két számjegyű. A zenekar nagyon együtt volt, annak ellenére, hogy a szólóikat - véleményem szerint - nem értékelte eléggé a közönség. Mondjuk az is lehet, hogy le voltak taglózva és idő kellett, hogy megszokják a hangzást. Én végigbólogattam és végigtapsoltam az egyórás koncertet. Egyszóval rendben volt mindestől. Tökéletesen megágyazott az utolsóként fellépő zenészeknek.

[img_assist|nid=180|title=|desc=|link=popup|align=right|width=100|height=75]Valami csoda kell, gondoltam tizenegy magasságában, hogy ezt az élményt felül lehessen múlni. A szünetben komoly ismeretségbe bonyolódtam a lemezstanddal és a vörösboros pohárban felszolgált matériával, miszerint [i]házi fehér[/i]. A szőlőfajtáról a mégoly oktondi kiváncsiskodás ellenére sem tudtam meg semmi érdemlegeset. Van a vicc, hogy a buliban megkérdezi a tapasztatlan vendég: Tessék mondani, kékfrankos van? Nincs, de mindjárt csinálunk - hangzik a válasz. Nos, többet én sem mertem tudakozódni, így nyeltem a savignon blanc-szerű nedűt és bámultam a Duna part másik oldalán látképet, na meg az egyetem party sátrát, ahol a csak mai slágert hirdető rádióadó kergette önpusztításba a fiatal értelmiségi palántákat. Mi jöhet még? Kikukkantottunk a Lounge iglujába is. Badihali épp a sátor bejáratánál beszélgetett, valami swing szólt halkan, inkább csak a háttérben, a lemezjátszón pedig az általam is nagyra tartott blue note újrakiadás egyik korongján pihent a tű. A vegyünk sört vagy ne vegyünk inkább? hamletti kérdését kikerülve visszaballagtunk a kavicsos sétányon, hogy az utolsó koncertet a megfogyatkozott és fázós jazzerek között már a keverő elől hallgassuk végig.

[img_assist|nid=181|title=|desc=|link=popup|align=left|width=100|height=75]Ha felül nem is múlta, de lendületben és erőben tartotta a szintet a Wolfgang Pushcing FULSOME névre keresztelt Quartettje. A szokatlan összetételű zenekar színfoltja egyértelműen a hatalmas termetű tubás, Jon Sass volt. Igazi döngölős és koszos hangzású jazzt játszottak, amelynek abban van ereje, hogy a sodró lendületű témákat a folyamatos szólózás tartja össze. Utolsó fellépőkként ki is tettek magukért. A közönség is megkapta végre a szokásos európai jazz adagját, panaszra nem lehetett ok. A tapsoltatással egybekötött szűk egyórás jammelés le is szivattyúzta a megmaradt energiákat. Ezen a koncerten már csak a kemény mag tartott ki, az utolsó hangok után mi is szedelőzködni kezdtünk, hogy a jazzhajót idén is kihagyva hazaballagjunk a hűvös, de élesen tiszta levegőben. Összességében nagyon erős nap volt a csütörtök, végre visszaállt a szerdán eljátszott bizalom is, ennek okán újra megadjuk a fesztiválnak a jól megérdemelt [b]jazz ünnep[/b] titulust. Végül is ezért járunk.