Csapnivaló idő van. Már láttam magam előtt, ahogy a nemrég 2.15-ösökel felgumizott egyik kerékszettem bütykei makacsul kapaszkodnak az este leesett hótól lefehéredett erdei ösvényen, miközben beszippantom a friss levegőt és az emelkedőn rongyosra nyúzom egyébként se túl jó állapotban lévő térdemet. Olvad... Térdem piheni az előző napok megerőltető köreit, míg náthám marad a helyén(5km intenzív tekerés felér egy heti antibiotikumkúrával. Marad a mézes fokhagyma és a szoba melege).

Miért is érdekes ez? Talán afféle "azért ne gondoljuk, hogy csak a HiFi körül forog a világ". Elég sekélyes lenne csak ennek élni, hisz ez csak egy eszköz, hogy teljesebben éljük meg hétköz és ünnepnapjainkat, de be kell látni, ez a k*rva tél a HiFinek kedvez. Tovább szűkítve - a nagy hidegben, melankóliában- még nagyobb figyelmet kap a csöves erősítők símogató hangja. A kérdés az, ez jó e, vagy sem. Alapvetően azt gondolom, van az a helyzet, amikor nagyon jól esik a kellemesen meleg, hozzánk bújó és doromboló kiscica. Igen, valahogy az lyen hangú erősítók kicsit olyan cicásak, lányosan kellemesek, szépek, édesek. Hozzánk bújnak, símogatnak, elaltatnak. Persze nem feltétlenül a készülék, csak ezen készülékek kedvenc lemezei. Sok- sok ilyen csöves erősítő van, de kifejezetten nagy számban kerülnek elő a pentódákkal dolgozók csoportjából. Lényegében a köztudatba bevésődött csöves hang ez lenne, amin nincs mit csodálkozni. A honi audiofil világba bekerülő első csöves erősítők jóformán mind pentódások voltak. A triódák kedvezőbb hangját apró manufatúrák kezdték felfedezni, majd ezekre épülő erősítők gyártásába se a Copland kezdett. Persze a triódások hazai térhódításának az se kedvezett, hogy a honi fizetés nehezen volt összegyezethető pl a japán szervízóradíjakkal. Értsd, olyan baromi drágák voltak, hogy látni se nagyon láttunk, nemhogy hallottunk ilyeneket. Elvétve újságokban, ill. a HighEndShown. Ezeknek a különlegesen jó hangú erősítők hangjának leképzésével próbálkoztak többen is. Nagy vasakat gyártó cégek megjelentek alsó palettával is, így lett egy roppant népszerű, bár még minidg inkább csak afféle szegény ember csövese/álma a Jadis Orchestra. Míg ez Jürgenéknél(legalább is a nyugati Jürgennél) már nem volt elérhetetlen álom, addig felénk még mindig többévi háromműszakos jövedelembe fájt és akkor nem ettél, nem éltél. A másik nagy mestermű volt... igen, igen, lehet szajkózni az Audio Note Oto. Arról nem beszélve, hogy hangerőpotival ellátva megjelent ennek afféle még olcsósítottabb végfok kivitele, a P1. Az EL84-es csöveikkel, főleg a használtpiacról olcsón beszerzett darabok lettek a szegény embereke első értelmes csöves erősítői, miután jópár Beag és hasonló matuzsálemmel hírdettük volna az "ebben még volt anyag" közhelyet. Igen, volt benne, meg félig már ki is kopott. Meg volt benne, de minek? De még emlékszem megbuherált első Beag APX100-asaimra, amelyekkel először csendült fel a csöves romantika a szobámban. Kellet ez az élmény, hogy később megértsem miért más az a másik. De ha már P1, el kell meséljem, sajna csak félkarú óriás. Megmutat valamit és nem is keveset az Audio Note világból, de tudni kell, egy végfok csak egy végfok. Akkor lesz(és lett) teljes egész, amikor kapott egy M1 Phonot élettársnak. Ekkor jöttem rá és persze jónéhány közben kezemen átment Oto-t használva, hogy ebben a kategóriában a tuti vétel egy AN OTO Phono. A miért egyszerű. Egy készülékbe van integrálva az elő- végfok és a phono. Sokan keresnek olyan kérdéssel, mi is lenne a tuti ebben a kategóriában, de mindenkit el szoktam keseríteni, ha az OTO-ját cserélni akarja elő-végfokra, egy kicsit jobb hangot kap, alapvetően a kategóriát nem tudja átugrani, így az integrált erősítővel megspórol egy valag drótot, alátétet, polcot, stb... ill. elköltheti jobb madzagokra, hangsugárzóra, frontra azt a pénzt. De ha már így beOTOsodtunk, lássuk a másik visszatérő kérdést, régi vagy újabbat. El kell oszlassak egy tévhitet, miszerint a régi, japán felíratos a jó. Ha emlékeim nem csalnak még talán dupla táptrafó volt benne, vagy valami hasonlóra hivatkoznak a szakik. Nekem renegeteg OTOm volt. Ilyen is. Azt figyeltem meg, minél újabb volt, annál jobban szóltak. Szerintem egy gyártónak sem célja visszafele menetelni, főleg egy ilyen vevőkör esetén, akik az inkább hallók táborából verbuválódott. Egy viszont közös volt benük. Melegedtek mint a rosseb, így -főleg nyáron- kifejezetten jól szellőző helyen kellett tartani, de az se ártott, ha megfosztottuk a tetejétől, mert a táptrafók szerettek megszaladni. Nálam egy M1 Phono járt így. Egy életre megtanultam. Most nézem, mennyire múltidőt használok. Régen volt. Ha az ember kirak egy rendszert ezen a szinten, él vele boldogan, de ha elkezd a segge viszketni, hamar azon találja magát, megbolondította a csöves világ és egyre jobbat keres. Elájul az első 300B-s élmnyétől, vagy urambocsá az Ongakutól, majd találkozik a 2A3 csövel és megtapasztal valami olyat, ami után nehéz más csővel élni. Nem annyira romantikus, mint a pentódások, nem annyira romantikus, meleg, mint a 300B(bár ez különböző szinteken azért eltér és adott esetben ezt a csövet is lehet szikárra húzni, csak akkor meg valahogy az élet, a csoda hiányzik belőle) és végezetül nem annyira "magic", mint a 211. Olyan semilyen és arra, ez miért jó, csak akor jövünk rá, ha már nincs. A 2A3 erősítők hangja is változott az idő múlásával, a simaságuk, eszköztelenségük mindmáig megmaradt. Persze már rég elkanyarodam az általánosításoktól és a 2A3 erősítőn a japán Audio Note-okra gondolok, amelyek megtestesítik az erősítőgyártás tetejét(-szerintem-). Nevük is van, mint Neiro, Kageki és a "nálunk is járt" Souga. És ha már Souga, régen, valamikor, meséltem arról, hogy a japán világ ill. a HiFi változott. Tisztult, szikárabb, élőbb lett. Nehéz ezt elmesélni, mit jelent, de ha valaki meghallgat egy régi Ongakut és egy mai Sougát egyből megérti. De az is megérti, aki már megértette a 47Lab készülékek sima, eszköztelen, "ez van a lemezen" hangját. Nos, ez az a hang, amitől a régi nagy kedvenceink, a pentódás erősítők, még a jobbak is távol esnek(vagy csak másak?). Nem jobb, vagy rosszabb kérdése ez, mert ahogy valamikor Huszti Zsolt hírdette frappánsan, "mindenki úgy élvez, ahogy tud"(vagy akar? már nem emlékszem pontosan), de nekem ez tetszik. Ha lehetne olyan közhelyeket döngetni, hogy egyesíti a tranyósok és a csövesek erényeit, balgaság lenne, mert ez így pongyola, de ha értjük, mit akarok mondani akkor nem reszelném ezt a dolgot tovább. Az effajta eszköztelenség valóban a 47Lab  rendszerek esetén volt először megfigyelhető, de a csövekkel valahogy ennek az eszköztelen hangnak a színvilága kitágul. Igen, nem két forint. Talán ettől lett érdekes az az erősítő, ahova végül is a hosszú bevezető után eljutottunk.

Mactona. Túl sokat nem lehet róluk tudni. Japán gyártó, elsőként a sibatech oldalain tűnt fel, de mire észrevettem, Kürthynek már volt is egy. De ne fussunk előre. Felapozva a katalógust láthatjuk, hogy főleg a felső érába/érának gyártanak, triódás erősítőket. Érdekességük, hogy kimenőtrafós és un OTL(kimenótrafó nélküli. Takács Jenőbánk tapsolna nekik vélhetően. Aki OTL-ről akar olvasni, keresse Jenő írásait a google-val) végfokokat is. Persze Ők is próbáltak valamit leképzeni a nagyok világából. Szkeptikus voltam, de kipróbáltuk. XM34 náven futott egyik legkisebb erősítőjük. Amit megtudhatunk róla, hogy 2*40Wattot tud, a négy EL34 teljesítmánycsövet két 12BH7A és egy 12AT7 segíti. Ultra lineár Push-Pull és kimenőtrafós. Alapvetően ez nem sokat árul el, bár a megjelenése valahogy megelőlegezett Neki valamit. Valahogy nem az a kifejezetten forró erősítő. Nem a lágy hangú csövesek mélymelankóliáját juttatja eszembe, mintsem egy virgonc és pattogós vasat. Egyszerűen szép és ordít róla, hogy más lesz, mint amit várunk. Elkezdtük bekötözni. Gondolkodom mivel is etettük meg. DPS lemezjátszóban egy vadi nyú ZYX Omega, természetesen Shroder karban, Kondo KSL LP-vel bekötve a 47Lab Shigaraki phonoba. Egy újabb KSL LP, majd az erősítőtől az Avantgarde tölcsérekig szintén KSL madzagokon repültek az elektronok. Igen repültek és ezzel le is lőttem a poént. Valami roppant érdekes dolog történt. Nem, nem a Souga szólt vissza, de majdnem. Sokszor volt már ez téma, hogy a legfelső vég nem olcsó. Valóban nem. A G70+Souga páros húsz mikulás fölött van. A Mactone XM34 ára valahol két millió körül. Tudom- tudom, az se kétszáz, de nem is húszmillió és ha tekintetbe veszem, hogy kifejezetten hajaz a nagyobb rendszerre, a tizedár nem rossz. Tiff Needel szavai jutnak eszembe 2:50körül, amikor a Suzuki Swift Sportot tesztelte. "élményautó, mint egy Ferrari, de csak tizedébe kerül". Vettem egyet, ha már Ferrádira nem telik. Kicsit felpofoztam gyári versenytechnikával és attól, hogy az utca emberének lövése nincs róla, mit tud, mindig mosolyogva ülök bele. Tiff nem tévedett. Sokan gondolják, "áááá, ez is olyan, mint a sima utcai Swift, csak picikét erősebb a motorja, de csodát ne várjunk". De, várjunk. Nem összetévesztendő a japán versenypályán hangolt kis dög az utcai autókkal, csak azért, mert ennek is négy kereke van. Valahogy eképp ne tévesszen meg sekit a Macton négy EL34-es csöve, ugyanis kifejezetten kigúvadt és elkerekedett szemekkel ülne bárki előtte, mint a megpiszkált Swiftben.

Kellemes Karácsonyt :)

ui: Ha valakinek Overture lesz a fa alatt, szóljon, hadd lássuk milyen lehetőség van még a kis swifben.